A magyarországi szlovákság tánckultúrája

A tánc fontos szerepet töltött be a falusi ember életében. A falusi fiatalság egyik legkedveltebb szórakozása volt a múltban, a táncalkalmak jelentették a fiatalok ismerkedési lehetőségeit és az emberekkel való érintkezés társas formáit is. Nagyon fontos volt tehát a faluban, hogy mindenki tudjon táncolni. Aki nem tudott táncolni, azt megszólták, sőt gyakran nevetségessé tették. Az eladó lányok között kapósabb volt az ügyes mozgású. A leányok is azokat a legényeket kedvelték, akik szépen táncoltak és jó beszédűek voltak.

A kárpát-medencében élő népek közös tánchagyománya, s ezen belül a magyar és szlovák tánckultúra régi rétegeinek számos egyező vonása igazolja, hogy a hazai szlovákság áttelepülése idején rokon struktúrájú és karakterű tánc és tánczenei környezetbe illeszkedhetett. Így különösebben törés nélkül kapcsolódhatott a fejlődés abba a ritmusába, mely a 18. század második felétől tapintható ki a magyar tánckultúra történetében, s melynek eredményeként kialakul új táncsítílusunk, a verbunk és a csárdás.

A magyar környezetben élő szlovákság táncfolklórjára is jellemző tehát, hogy az új stílus nemcsak háttérbe szorította, de bizonyos mértékig asszimilálta is a korábbi hagyományt, melynek emlékei így már csak szórványosan találhatók meg a mai táncéletben, mégpedig elsősorban a hagyományt szívósabban őrző szertartásos funkciókban.

Ez érvényes a nagymúltú kör- és füzértáncok változataira, melyek a kiszehajtás-hoz, a zöldájárás-hoz vagy a lakodalom egyes mozzanataihoz kapcsolódva maradtak fenn. Ugyancsak a különböző szokások keretében éltek tovább a bemutató jellegű ügyességi táncok is.

A ma már szórványosabb verbunk, valamint a domináló szerepet játszó csárdás szintén arról tanúskodik, hogy a korábbi hagyomány átértékelésében és az új stílus kialakulásában ugyanazok a tendenciák érvényesültek mint a magyar paraszti tánckultúrában, s a hazai szlovák táncfolklórban is kimutathatók a nyugati és tiszai dialektusra jellemző sajátosságok, az egymástól bizonyos mértékig eltérő történeti fejlődés jegyei.

A korábbi hagyomány legdinamikusabb képviselője a magyarországi szlovákság táncéletében is az ugrós-nak az a formája, mely az újabb tánczenei réteggel összefonódva „mars” (marš) néven tölt be sokrétű funkciót, s játszik összekötő szerepet a régi és az új stílus között.

Mars (induló, kísérő)

A lakodalmi szertartásos vonulásokon valamint a mulatságok kezdetén és végén járt menettánc. Kísérőzenéjében már háttérbe szorul a régi stílusú tánczene. A mérsékelt tempójú, de ünnepélyesen lüktető ritmusú tánchoz a fúvószenekarok 19. századi térhódításával már csaknem mindenütt ismert indulózenéket alkalmaznak (Rákóczi-, Klapka-, Hunyadi-induló, Radetzky-mars), de Dél-Dunántúlon és Erdélyban régibb ugrós és verbunk dallamokatis. Gyakran új stílusú népdalokra és műzenei darabokra járták. Tótkomlóson a Hunyadi-, Petőfi-, a Kossuth- és a Győri-induló volt a közkedvelt. A helyi táncok motívumkincséből álló, vidékenként eltérő mars a népterület nyugati felén viszonylag egységes. Lakodalom s egyéb mulatságok vonulási alkalmain táncolják, éppen ezért formakincse egyszerűbb. Az állandó motívumismétlésekből álló ugrós tánc egyhangúságát a térbeli változatosság ellensúlyozza: szólóban, párosan,csoportosan,körben és vonalban egyaránt járták. A lakodalmi mars állandó kísérői a 7-8 szótagos kiáltozások,csujogatások, táncrigmusok. A bálok befejezése alkalmával is gyakori a mars táncolása.

A Békés megyei szlovákság táncéletében is jelentős szerepet játszó mars Tótkomlóson kettős funkciót töltött be: lakodalmi menettánc és a férfiak mulatótánca volt. Mint lakodalmi menettáncot is elsősorban férfiak táncolták az utcai vonuláson. Asszonyok csak ritkán táncolták. A lakodalomban, amikor a zenészek érkezésüket jelezve marsot fújtak, s mindenki kitódult az udvarra egy rövid táncra, egyszerre járta a marsot az egész lakodalmas nép.

Mulatótáncként a táncmulatságok éjféli szünetében járták, de nem a táncteremben, hanem az ivóban. Lakodalomban a reggeltől az ebédig terjedő időszakban is a mars volt a fő tánc. Az asszonyok csak egy-két közbeiktatott csárdásban vettek részt. A mulatságot, lakodalmat ugyancsak marssal fejezték be.

Vetélkedő, virtusos jelleggel is táncolták a marsot. A vetélkedés erőpróbaszerű volt, hogy ki bírja tovább a táncot, de a tánctudás összemérésére is lehetőséget adott. A tánctudást az döntötte el, hogy ki cifrázza jobban a táncot, illetve mennyire valósította meg a mars-táncolás íratlan szabályát, a „pontra” táncolást, mivel „ütemben kell verni vagy megállni, ahogy a zene diktálja.

A mars virtuskodó formája volt az is, hogy a földre tett üvegek között járták, s az volt a vesztes, aki feldöntötte az üveget. Ezenkívül itt is járta a marsot két férfi egymással szemben kézfogással.

A Tótkomlóson gyűjtött marsváltozatok száma lehetőséget ad arra is, hogy jellemezzük a táncalkotás néhány vonását. A menettáncként járt vonulós forma motívumkincsében egyszerűbb, a szerkezete is lazább karakterű, míg a mulatótáncként járt változatok megformáltabbak, motívumkincsük fejlettebb. Ezt a különbséget maguk a táncosok is hangsúlyozzák.

A mulatótáncként járt mars legjellemzőbb formai sajátosságai

A mars domináló motívuma a lengető, amely különböző ritmikai változatokban és bővült formában alkot szerves egységeket.

Emellett a csapásoló, a párosugró és a motívum-összetételekben is számottevő szerepet játszó háromugrós változatok a legjellemzőbbek.

Szembeötlő szerkesztési elve a marsnak, hogy az alapmotívumok motívumpárokat alkotva komponálódnak nagyobb egységekké. Így a tánc felépítésében a visszatérő motívumfűzés nagyobb szerepet játszik, mint az alapmotívumok sorozatos, láncszerű ismétlése, s a tömörebben szerkesztett, általában ⁸/₄ terjedelmű egységek a lazább folyamatok közé ékelődve jelennek meg.